Nárcisztikus személyiségzavar

A nárcisztikus személyiségzavar diagnózisa nem azt jelenti, hogy valaki „önző”, „hiú”, „nagyképű” vagy „túlzottan szereti magát, önimádó”. A DSM-5 szerint a nárcisztikus személyiségzavar egy korai felnőttkortól jelen lévő, több élethelyzetben megjelenő, tartós mintázat, amelyet grandiozitás, csodálatigény és empátiahiány jellemez főként. A diagnosztikai rendszer 9 specifikus kritériumot sorol fel, ezek közül legalább 5-nek kell teljesülnie ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön a nárcisztikus személyiségzavar diagnózisa. Ilyen kritérium például a különlegességbe vetett hit, a túlzott csodálatigény, a feljogosítottság érzése, a mások kihasználása, az empátiahiány, az irigység vagy az arrogáns viselkedés.  

De itt jön a lényeg: önmagában az, hogy valaki 5 pontban hasonlít erre a leírásra, még nem elég felelőtlen címkézéshez vagy internetes „diagnosztizáláshoz”. A DSM-5 alapján a konkrét nárcisztikus tünetek mellett az általános személyiségzavar-kritériumoknak is teljesülniük kell. Ez az általános kritériumrendszer 6 fő pontból áll, A-tól F-ig, és nem úgy működik, hogy ezek közül tetszőleges számú elég lenne. A lényeg az, hogy a teljes személyiségzavar-szintű működésnek össze kell állnia.

Az A pont szerint az illető belső élményvilágának és viselkedésének tartósan el kell térnie a kulturális elvárásoktól, mégpedig legalább két területen a négyből: gondolkodásban, érzelmi működésben, interperszonális kapcsolatokban vagy impulzuskontrollban. Emellett a mintázatnak rugalmatlannak kell lennie, és át kell hatnia a személyes és társas helyzetek széles tartományát. Vagyis nem arról van szó, hogy valaki egyszer-kétszer nárcisztikusan viselkedik, hanem arról, hogy ez a működésmód tartósan átszövi az életét.

A DSM-5 azt is kimondja, hogy ennek a mintázatnak klinikailag jelentős szenvedést vagy működéskárosodást kell okoznia a társas, munkahelyi vagy más fontos életterületeken. A mintázatnak stabilnak és hosszú ideje fennállónak kell lennie, és legalább serdülőkorra vagy fiatal felnőttkorra visszavezethetőnek kell lennie. Fontos az is, hogy a tüneteket ne magyarázza jobban más mentális zavar, szerhasználat, gyógyszerhatás vagy testi betegség.

A személyiségzavar tehát nem egy rossz nap, nem egy konfliktus, nem egy kellemetlen viselkedés, és nem is az, hogy valaki időnként nárcisztikusan reagál. Akkor beszélünk személyiségzavar-szintű működésről, ha a minta stabil, hosszú ideje fennáll, több helyzetben megjelenik, beszűkíti az illető alkalmazkodását, és jelentős kapcsolati, munkahelyi vagy belső szenvedést, illetve működésromlást okoz. Ezért fontos különbséget tenni nárcisztikus vonások / stílus, és valódi nárcisztikus személyiségzavar között. A köznyelv nagyon könnyen dobálózik a „nárcisztikus” szóval, de klinikai értelemben ez ennél jóval szigorúbb, mélyebb és átfogóbb kategória.

Forrás: DSM V